A Mennyek Háborújának végső szakaszában Szarekh türelmesen várta a pillanatot, amikor is a C’tanok a legsebezhetőbbnek bizonyultak. Bár az egész Necron faj az ő irányítása alatt állt, a Néma Király nem remélhette, hogy meg tudnak küzdeni a C’tannal hatalmuk teljében, és még ha meg is próbálta volna és sikerrel jár, a Necronoknak eztán egyedül kellett volna befejezniük a nagy háborút a Régiek és egyre erősebb szövetséges fajaik ellen. Nem, a Nagy Öregeket teljesen és végérvényesen le kellett győzni először, mielőtt a C’tanokat felelősségre vonják az okozott borzalmakért, melyeket a Necrontyrnak át kellett élnie.
Így amikor a C’tanok végül megnyerték a háborújukat, győzelmük csak rövid életű volt. Miután az egyik gyűlölt ellenséget végre legyőzték, a másik pedig kifáradt a nehezen kivívott győzelemben, a Néma Király végül fellázította a Necronokat. Arrogáns magabiztosságukban a Csillagvámpírok nem vették észre a veszélyt, amíg már túl késő nem volt. A Necronok az élő univerzum elképzelhetetlen energiáit összpontosították fegyvereikbe, az istenölő hiperágyúkba, amelyeket a galaxis legkiválóbb Cryptekjei terveztek, s amelyek túl erősek voltak még a Csillagistenek számára is. Még a Necron koronavilágok nagy hadurainak emlékei is elhomályosultak a Csillagistenekkel vívott csaták sorozatáról – a Néma Király ugyanis később szándékosan eltávolította katonái elméjéből a szörnyű fegyverekről szóló tudást, attól tartva, hogy később mire használhatnák őket.
Sajnos a C’tanok halhatatlan csillaglények voltak, a valóság alapvető szövetének részei, ezért szinte lehetetlen volt őket teljesen elpusztítani. Ehelyett minden egyes C’tant ezer apróbb, kevésbé hatalmas energiamezőre bontottak, amelyek mindegyike az egész entitás személyiségét hordozta. Ez az eredmény azonban elég volt a Néma Király céljaihoz – valójában tudta, hogy a C’tanok végleges elpusztítása lehetetlen, és ennek megfelelően tervezte meg lépéseit. Minden egyes újonnan született „C’tan Szilánkot” egy többdimenziós Tesseract Labirintusba zártak, hasonlóan ahhoz, ahogy a legendás terrán dzsinnt is palackba zárják. Bár a győzelem ára magas volt –milliónyi Necron pusztult el a lázadás következtében, beleértve a Triarch minden tagját, kivéve magát a Néma Királyt–, a Necronok ismét saját sorsuk urai lettek.
A Necronokat igazolta az a törekvésük, hogy csak a tudományra és az anyagi világ fölötti uralomra összpontosítottak, és örömüket lelték abban, hogy látták az Öregek civilizációjának összeomlását a pszichikus hatalom túlzott használata miatt, valamint abban, hogy a C’tanok uralma véget ért fajuk fölött. Ám még az Öregek és a C’tanok veresége után is, a Néma Király belátta, hogy a Necronok ideje a galaxisban – egyelőre legalábbis – lejárt. Hagynák, hogy az Enslaverek elvegyék, ami az intelligens életből megmaradt a galaxisban, hogy egy csillagközi pusztaság váljon végül belőle; a pszichikus lények rajai így idővel elpusztulnak, és a galaxis új életformákat fog kifejleszteni, amelyek kevésbé lesznek fejlettek, de így könnyebben uralhatók.
Ezen túlmenően a Necronok megértették, hogy a galaktikus uralom köpenyét hamarosan az Eldárok fogják átvenni, akik egyike voltak azoknak a pszichikusan erős fajoknak, amelyek a Nagy Öregekkel együtt harcoltak a Mennyek Háborúja során, és ezért mély gyűlöletet tápláltak a Necronok és alkotásaik iránt – olyan szenvedéllyel, ami az Aeldari faj meghatározó jellemzője. Az Eldárok túléltek ott, ahol az Öregek elbuktak, és a Necronok, akiket kimerítettek a C’tanok megdöntésére fordított élet- és erőforrások, nem tudtak szembeszállni velük.
A Néma Király azonban tudta, hogy az Eldárok ideje is el fog múlni, ahogy minden húsba zárt lényé. Millió terrán évekbe telik majd, amíg az Aeldarik hatalma elhalványul, de az számított, hogy a Necronok ott lesznek, hogy kihasználják ezt a pillanatot.
Így parancsolta meg a Néma Király, hogy a megmaradt Necron városokat óriási nekropoliszokká alakítsák át, tele sztázis-kamrákkal. Engedik, hogy az Aeldarik formálják a galaxist egy időre – de ők úgyis csak mulandó porszemek voltak a szemükben, míg a Necronok halhatatlanok és örökkévalók.
A Néma Király utolsó parancsa népéhez az volt, hogy aludjanak át hatvan millió standard évnek megfelelő időt, majd ébredjenek fel készen arra, hogy újraépítsék mindazt, amit elvesztettek, és visszaállítsák a Necron dinasztiák régi dicsőségét.
Ez volt hát az utolsó szava, és amikor az utolsó Sírvilág is lezárta föld alatti kamráit, Szarekh megsemmisítette az engrammatikus parancsprotokollokat, amelyekkel oly sokáig irányította népét, mert teljesen kudarcot vallott velük szemben. Vissza se nézve Szarekh, a Triarch utolsó Néma Királya, hajóra szállt és belépett a csillagtalan csillagközi űrbe, hogy ott találjon megnyugvást vagy vezeklést, ami várt ott rá. Közben évezredek teltek el, és a Necronok tovább aludtak, míg gépszolgáik és konstrukcióik őrizték őket a Sírvilágokon, amelyeket minden életformától megtisztítottak, hogy az Enslaverek távol maradjanak. Ez a terv csodálatos sikerrel működött egészen addig, amíg az Emberiség Birodalmának erői a 41. évezredben fel nem ébresztették a Necronokat, hogy újra megkeserítsék a galaxist. Egy új és váratlan csillagközi civilizáció és háború korára ébredtek, amely sok tekintetben hasonlított arra, amelyet hatvan millió évvel ezelőtt maguk mögött hagytak.
A galaxis újra virágzik az élettől, de továbbra is hemzseg a látens pszichikus lényektől és a Mennyek Háborúja során először felszabadult káosz-erők imádóitól. Sok időre és rengeteg mesterkedésre lesz szükség, hogy a Necron dinasztiák visszaszerezzék az általuk jogosnak hitt helyüket a galaxis uralkodóiként; le kell győzniük a Káosz ügynökeit, el kell pusztítaniuk az Öregek örököseiként fellépő veszélyes Eldárokat, meg kell hódítaniuk minket, az emberiséget, és végre kell hajtaniuk a nagy művet, amely elszakítja az anyagi univerzumot a Káosztól. Mindezt azelőtt, hogy egy új Necron uralom igazán elkezdődhetne.
A Necronok viszont időtlenek és halhatatlanok, technológiájukat még mindig nem múlja felül egyetlen fiatal csillagközi faj sem. És az idő mindig az ő oldalukon áll…
Hungarian Warhammer Community csapata
Írta: Geőcze Sára
